Érdekes cikket olvastam a minap, a „Hogyan ne ártsunk a szavainkkal” főcím megfogott. Tetszett a hozzáállás, tetszett a gondolatmenet, de valahogy mégis nyitott kérdéseket hagyott bennem. Maga az írás arra hívja fel a figyelmet, hogyan húzd meg a határaidat a koncentrikus körök elmélete segítségével, illetve hogyan, milyen irányban kommunikáld a Téged ért hatásokat. Ha Te vagy a kör közepén, akkor a koncentrikus körök körülötted az érzelmi kapcsok szorossága szerint különböző csoportokat jelölnek (pár, család, rokonok, barátok, kollégák és ismerősök). Minél nagyobb a kör, annál kisebb a közvetlen érintettség, így húzhatóak meg a határok. S ez az alapja a „Nyafogási Sorrendnek” is. „Vigasztalás befelé, panaszkodás kifelé.” Az adott szituációt, traumát illetően tehát a Tőled érintettségben távol állók vigasztalnak, s ha ők állnak a saját körük közepén, panaszkodhatnak.
Az eredeti cikket itt tudod elolvasni, ajánlom, sok építő gondolat van benne: http://pafhungary.hu/blog/66-hogyan-ne-artsunk-a-szavainkkal.html
„És ne aggódj. Te is sorra kerülsz majd a kör közepén, ebben biztos lehetsz.”
Az utolsó két mondat az írás végén. Ez nagyon megrendített.
Miért kellene a kör közepére kerülnie bárkinek?
Lehet másként.
HISZEK BENNE, HOGY VAN MÁSIK NÉZŐPONT IS. Mi juttat oda valakit, hogy kibillenjen az egészsége, hogy ez traumához vezessen?
A panaszkodás mást jelent, mintha az engem ért megtapasztalásokat közlöm a környezetemmel. Mindenkit ért már valami váratlan, stresszes helyzet, trauma, amelyet, éppen úgy, mint a számunkra építő híreket, megosztjuk a hozzánk közelállókkal, az érintettekkel. Vagy netán azzal a segítővel, akiben megbízunk. Szükséges, hiszen érzelmi felszabadulást hoz, megkönnyebbülést.
Ha panaszkodom, azt öncélúan teszem, figyelemért, szeretetért, hogy energiát és sajnálkozást kapjak. És a megoldások? Nem, köszönöm, azok nem érdekelnek. Jó nekem így, jó szenvedni, áldozatnak lenni, sajnálatban lubickolni. Hiányokkal bástyázom körül magam, mert ha kilépek a komfortzónámból, ebből a szenvedő állapotból, ahhoz cselekednem kell. Változtatnom, változnom. Pedig tudom közben a lelkem mélyén, hogy valami ezzel a hozzáállással nincs rendben, hiszen mindenkinek van valami baja, gondja, elakadása. Mi különböztet meg engem tőlük? Hogyan élhetnek ők békében és elfogadásban, mi több, elégedettségben?
Minden válasz Benned van már rég, maximum eddig nem mondtad ki őket hangosan senkinek. Magadnak sem. Itt az idő, hogy fordíts a helyzeten, támogatásra szoruló helyett támogatóvá lépj elő.
NÉZZ RÁ A HELYZETEDRE, ÉS JUSSON ESZEDBE: MINDIG TUDSZ VALAMIT TENNI MAGADÉRT. MINDIG.
S a kedvenc tanító történetem ehhez kapcsolódóan:
“Egy építkezésen, amikor megszólalt a jelződuda, a munkások egy kupacba letelepedtek, hogy megebédeljenek. Sam minden alkalommal kinyitotta az ételhordóját és panaszkodni kezdett.
– Hogy a ménkű verje meg! Ez nem lehet igaz, már megint mogyoróvajas-lekváros kenyér. Utálom a mogyoróvajas-lekváros kenyeret!
Sam minden nap siránkozott a szendvicse miatt. Teltek a hetek, és a többi munkást már kezdte idegesíteni ez a nyafogás. Végül az egyik társa így szólt:
– Az ég szerelmére, Sam! Ha utálod a mogyoróvajat és a lekvárt, miért nem mondod meg az asszonynak, hogy valami mást készítsen?
– Milyen asszonynak? – felelte Sam. – Nincs feleségem, magam készítem a szendvicseimet.”
Mindannyian magunknak készítjük a szendvicseinket ebben az életben.”
(Dan Millman – A békés harcos útja)
A panaszkodás is csak egy az emberi játszmák közül, amivel egy számodra kedvezőtlen érzelmi állapotot szilárdítasz meg.
Ha valódi problémát szeretnél feltárni és megoldásokat keresni, váltani, változtatni, tehetsz érte. Magadban is, vagy támogatással. Nincs szükség arra, hogy a kör közepére kerülj és panaszkodásba kezdj. LÉPJ, ÉLJ!
Fotók: dreamstime