Reggeli történet:
Szeles, fázós reggel volt a mai. Az időjárás kihívásaival, az esernyőmet folyton kifordító szélviharral küszködve haladtam előre rendületlenül, a célom féle. Egy kereszteződés piros lámpája megállásra kényszerített, több munkába rohanó férfival, nővel, gyermeke kezét szorongató szülővel egyetemben. Várakozásom közben megütötte a fülemet néhány mondat, ami egy cserfes, gyönyörű, mosolygós kislány szájából hangzott el. Lázasan magyarázott valamit az anyukájának, de csak az utolsó részt hallottam:
– … és tudod Anya, hiába mondom el neki, nem érti. A barátnőim sem mindig értik, de Máté… áááá (legyint egyet, majd folytatja)…mindig azt mondja, hogy neki semmi sem sikerül, hogy ez olyan nehéz, meg, hogy lehetetlen…
Az anyuka a lámpára szegezett szemmel, szinte oda se nézve kérdezett vissza:
– Aha…és mit nem ért?
A kislány azonnal felháborodva válaszolt:
– Jaj, Anya, hát azt, hogy nincs lehetetlen! Ha valamit akarok, akkor nincs lehetetlen!
Fülig érő mosollyal haladtam tovább aztán a szakadó esőben, s közben azon gondolkodtam, hogy mikor felejtettük el ezt a nagy igazságot, ami a gyerekeknek olyan természetes?
A Te életedben van olyan helyzet, ami lehetetlennek tűnik, vagy tehetetlennek érzed magad vele szemben? Gyere, nézzük meg együtt, hiszen olyan nincs, hogy lehetetlen…